Egy nyár regénye [antikvár]

Részlet a könyvből: A nagy hegy aljában hosszan nyújtózott el a város. A szürkébe olvadt háztömegekből templomok és gyárkémények tornyai kapaszkodtak, szökkentek az ég felé. - A város távlati képe - mondta magában János és a földrajzkönyvre gondolt, amelyben ugyanezt a képet látta, ilyen aláírással. A vonat robogott és lassan a tornyok is lelapultak, a házak szürke folttá mosódtak. Csak a hegy vastag kéksége pöffeszkedett, mint valami otromba állat körvonala, aztán az is eltünt. Már nem is nézett visszafelé. Érésbe-aranyló gabonaföldek húzták a tekintetét és a vonat nyitott ablakán keresztül a kihasadó, teli nyár sokfelé illata lengedezett befelé. Talán a napnak volt ilyen szaga. Vagy a kalászokat rengető földnek. Vagy a konkolyvirágnak, szarkalábnak. Vagy a szellőnek, amely a fák új-zöldjét fürdette lehelletével. A nyár illata ez. Elálmosít és meleg sóhajtást pirosít ki a szívekből. János hátradőlt a fapadon. Lehúnyta szemét. Jó volt a vonat ringatása. Arra gondolni, hogy elszakad az únt napok szürkeségétől. Elhitetni magával, hogy messze utazik, nagyon messze. Napokon, éjszakákon át. És leszáll egy ismeretlen állomáson. Ahol idegen nyelven beszélnek. Ahol egy szőke lány azt mondja: "Good by", vagy dallamos hang kiáltja az estébe: "Buona sera...". De jó volna egyszer kiszállni egy ilyen messzi állomáson...