Egy mondat a tengerről [antikvár]

A megbocsájtó, szeret-engem olvasó kegyelmére bízom lelkemet most, hogy indítom lapomban, a VAGYOK-ban (újra indítom) félbenmaradt mondatomat a tengerről, amit soha sem láttam eladdig, 1990 őszéig, bár szerelem kötött hozzá, nagy és múlaszthatatlan, számos prózai írásom és száma nincs versem tanúskodik erről, nem láttam, nem láthattam, mert nagy árat kellett volna érte fizetnem, semmi nem értheti meg nagy árat: gerincem törtét. Vén fejjel, 1990 meleg őszén vehettem át életem első útlevelét az akkori belügyminisztertől, Horváth Balázstól, miután biztosított, hogy átvételének immár semminemű feltétele nincs. Beléphetek a XX. századba. Ilyen előzmények után görögtem le egy rozoga Dácián, hagyva csapot és papot, Triesztig. Ez az út tűnt a legrövidebbnek, legolcsóbbnak a tengerrel való találkozásra. Frissen szerzett barátaim is - Megi és Jure (az írásban sok szó esik róluk) - közrejátszott a gyors választásban. Megtisztelő invitációjuk révén.