Egy francia titok íze [antikvár]

1919. április Rohantunk a sötétben. A cipőmet még tánc közben elvesztettem, így a poros föld most hűvösen simult meztelen talpam alá, pedig az éjszaka meleg volt. Nevettem, és próbáltam megtudakolni a kezemet szorongató fiútól, hogy hová igyekszünk, de ő csak felém fordult és elmosolyodott, fehér fogai szinte világítottak. Szökdécselve követtem a tengerpart felé. Éppen tetőzött a dagály, illatos tengeri szél szállt felénk. Ekkor hirtelen megtorpant, és én majdnem a hátának ütköztem. Elértük a part végénél álló sziklát. Amikor próbáltam magamra vonni a figyelmét, szólni neki, hogy nem tudunk továbbmenni, elengedte a kezemet, a csalódottság bizsergését hagyva maga után. Párás volt a levegő, vizes a homok és hínárszagú. Végighúzta a kezét a kő felszínén, félretolva egy kis növényt, mely hősies erőfeszítéssel próbált életben maradni egy száraz hasadékban. Mögötte hiányzott egy darab a sziklából,