Díszössztűz [antikvár]

Temet, érlel Egész délelőtt nem vette fel a telefont, már elkönyveltem, hogy meghalt. Sietek hozzátenni, hogy nem zúgolódom, az ember hány ezerszer találja életben az anyját, mikor szüksége van rá, s csak egyetlenegyszer holtan. Négyre az üzleti szezont záró állófogadásra, a Bexton Hallba kellett jönnöm, a túlfeszített munka sodor majd ötig, csak azután indulhatnék hozzá. A vörös bársonyfüggönyöktől budoárszerűvé varázsolt díszterem valamennyire eltereli a figyelmemet, a fülledt levegőtől doboló halántékú személyzet ellát minden földi jóval. Fél ötkor a mutatószámok idei áldozatai számára eljön a brutális kiábrándulás perce, és ezek az áldozatok természetesen most is, ahogy mindig, csíkos nyakkendőt húztak a csíkos ingükhöz, vagy magas derekú nadrágba bújtak. Az elfojtott indulatok deformáló mélységi energiái törnek elő, s ez a szadisztikus vibráció még azt is megnehezíti, hogy az ember az övéit felismerje. A századok óta kisajtolt és megcsapolt képződmények repedéshálózatán felszivárog a méreg, a szűkebb részeken sípol a levegő, és, akármilyen különös a kontinensnek