Csak a testemen keresztül [antikvár]

1. Nicky Graves épp most rókázott a táskámba. Igazából az én hibám. Tudtam, hogy rosszul van, még annak ellenére is*: hogy összeszedte minden, nyolcévesekre jellemző bátorságát, hogy leplezze. Emlékszem, amikor én ennyi idős voltam, és egy cseppet is melegebbnek éreztem a homlokom, a napot a nővérszobában töltöttem, és vártam anyát. Csak ne kelljen suliba menni. Csakhogy Nicky szeret iskolába járni (és mivel én vagyok a másodikos osztályfőnöke, megtiszteltetésnek kellene ezt vennem), úgyhogy addig tettette, hogy jól van, ameddig csak bírta. Az egészet lassított felvételként láttam. Épp felolvastam az osztálynak a Mercy Watsonból, a kedvenc könyvsorozatukból, és arról beszéltünk, mennyire szereti a malac a vajat, amikor Nicky arca félelmetesen zöld árnyalatot öltött. A szájához kapta a kezét, és még mielőtt bármit is csinálhattam volna, már az asztalom mellett álló szemetes felé rohant. Amivel nem is lett volna gond, ha nem hagyom mellette a táskámat, vagy ha Nicky, LeBron Jameshez hasonlóan, tűpontosan célozna. - Bocsánat, Miss Evans! - siránkozik Nicky, a valaha szép bőrtáskám mellett állva, amit még évekkel ezelőtt vettem egy mexikói nyaralás alkalmával a volt barátommal,