Cejlon, az éden szigete [antikvár]

Kora gyermekkorom óta leghőbb vágyam volt megismerni távol Kelet csodás honát. Valahogy úgy éreztem, hogy életem nem is volna élet, ha lelkem tele nem szívhatja magát a teremtés káprázatos szépségével, fenséges nagyságával. Brassói főreáliskolai tanár voltam, amikor megadatott, hogy álomképeim megvalósuljanak. 1913 nyarán indultam el, hogy tanulmánykörutat tegyek ősi hazánkat, ősi műveltségünket felölelő Ázsia körül. Cejlon, Elő- és Hátsó-Indián, Jáván és Kínán át Japánba érkeztem, amikor a világot lángbaborító orgyilkosságról értesültem. Még volt annyi időm, hogy Szibírián keresztül a háború kitörése előtt hazaérjek, és eleget tegyek kötelességemnek. Sem a háború alatti világégés, sem az utána következő rettenetes országpusztulás nem adta meg a nyugalmat ahhoz, hogy útiemlékeimet megírjam. De mivel mégis sajnálnám, hogy az a sok szép és érdekes benyomás, amit láttam és tapasztaltam, nyomtalanul eltűnjék, megpróbálom most pótolni a mulasztottakat. Naplóim, jegyzeteim, fényképeim szerencsére mind megmaradtak. Igaz ugyan, hogy amióta én ezeket a tájakat, országokat bejártam, már több mint másfél évtized telt el. Egy és más dolog azóta meg is változhatott. Új vasúti vonalak épültek, a gőzhajó helyett motorhajó járhat, avagy pedig azt az utat, amelyet én még lassú ökrösszekéren tettem meg, ma robogó gépkocsin lehet végig száguldani. De talán nem mindenben a gyorsaság, a tehnika vívmánya a fontos! Alig hiszem azonban, hogy ez alatt az idő alatt az ottani népek élete, szokásai megváltoztak volna, hiszen a népek életében egy évtized nagyon is kevés...