Betontető [antikvár]

A József Attila-díjas író új kötetében tizenkét novellával tesz ismét bizonyságot arról, hogy sajátos írói hangvétele mély emberismerettel, őszinte, szocialista humanizmussal párosul. Novellái mindegyikéből életközelség árad, alakjai hús-vér emberek, akár lázadoznak, akár szenvedve, szinte a reménytelenségig elcsüggedve hajszolják szétporladni látszó ábrándjaikat, álmaikat, akár pedig humortól csillogóan, változó természetük, gondolkodásuk és élethelyzetük során mutatja is be őket. Címadó novellája egyike azoknak, amely talán legjobban érzékelteti Szőnyi írói egyéniségét. Az a bizonyos Betontető szinte jelképpé erősödik, és az olvasó elé magasodva bizonyítja: az ember szinte mindenéből kifosztódhat, maradhat mozgásképtelen, béna, két látó szemével és teremtő képzeletével a halottian rideg, szürke betonlapon is megteremti és benépesíti a maga számára azt a világot, amely a további életben maradásához gyökere, fogódzója lehet. Csak néhány kvarcszem a betonlapban, s vetüljön rá napfény, az ember számára gyönyörűség forrása máris, és általa kész arra, hogy akár mindent újrakezdve továbbéljen. Szőnyi újabb novelláskötetében a plasztikus portrék egész sorát rajzolja meg: a kitűnő hangvételű és témájú írások minden bizonnyal maradandó művészi izgalmat és örömöt jelentenek az olvasók számára.