Az ösvény [antikvár]

ELSŐ FEJEZET A HANG Minden lépésnél azt hittem, hogy ez lesz az utolsó! Éhes voltam, szomjas és elgyötört, s mindez együttesen olyan válságos helyzetbe sodort, amelyhez foghatót még nem éltem át. Úgy éreztem, nemsokára meghalok. Olyan sűrű köd vett körül, hogy csak pár lépésnyire láttam - s ez tökéletesen kifejezte a tudati állapotomat is. Eltökéltem, hogy nem állok meg, amíg öntudatomnál vagyok, de éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Keskeny ösvényen vánszorogtam a vadonban, egy sűrű erdőn keresztül. Égett a szemem. A ruháim annyira lerongyolódtak, hogy már alig védtek a tövisektől és a hegyes ágaktól, amelyek minduntalan belém szúrtak. Már régen túl voltam azon a ponton, amikor az ember úgy érzi, hogy nem képes tovább menni. Azt kívántam, bárcsak meghalhatnék. De még így is arra gondoltam, ha már meghalok, legalább ne azért haljak meg, mert feladtam a küzdelmet. Tovább vánszorogtam, vonszolva magam, mert tudtam, hogyha egyszer megállok, képtelen leszek újra elindulni. Azon gondolkoztam, miért is vágtam neki ennek a vad vidéknek. Mielőtt elindultam volna, valami nagy és ígéretes célt mutattak nekem. Mostanra ebből már csak annyi maradt, hogy meg fogok halni, miközben még mindig próbálok előrébb vergődni. Ha már úgy tűnik, hogy ez a vadon lesz a végzetem, így legalább egy kis győzelmi érzést szerzek magamnak - gondoltam. Amikor végleg úgy éreztem, hogy még egy lépés, és összeroskadok, valami halvány, pislákoló fényt pillantottam meg a ködön keresztül magam