Ágrulszakadtak [antikvár]

1.UF gy érzem, édesanyám jár most előttünk. Széttárja a karjait és hosszú ruhájával elfogja a szelet, nehogy megdermedjünk. Ott villog, nézze, milyen fehér szegénynek a keze! Nem lássa, édesapám?-Nyughass -De igazán látom én! Akkora, mint a fák. Vékony. Húzza a fehér ingit. Kapkodja a szél. Dobálja.-Ne bolygasd. Nyugodjék békében.-Mondta, hogy sohase hágy el minket.-Isten nyugosztalja.Az ember nyakán megbomlott az elrongyolódott gallér, felnyúlt gémberedett kezével, hogy megigazgassa. Szembe kapták a goromba szelet, csillagok ragyogtak felettük, pengette fényüket a jeges éjszaka. Kemény hó állott a földön, tetejét üvegesre simította a déli nap nyelve. Kétoldalt zúgó fák szegték az utat, sovány akácok, zörgőkarú halottak. Agakat reccsentett meg olykor a szél, s dudált közöttük, mint egy duhaj óriás. Jobb kézről csurgóra billent a hold vékony karéja, hűvösen ömlött belőle a gyenge sárgaság.Az úton szánok, szekerek gyúrták keményre a havat. Helyenként, ahol kitértek egymásnak, élesen metszették meg a fehérséget, varjúk kotrásának nyoma sötétlett elhullott szemetek körül.Az ember megtorpant egy pillanatra. Úgy lépkedtek, hogy lánya jó fél órája a háta mögött bújt meg a szél bicskái elől. Most megriadt, hogy vajon nem marad-é el a gyerek. Anyját látja szépítő képzeletében, tán beszél is hozzá, nehogy egészen elveszítse magát.Vékony tenyerét érezte a hátán hirtelen.Ijedt nevetés ugrott elő a lány torkán.-Még utóbb föltaszítom, édesapám, hogy így megáll! Nem nézek ám én, vágja szememet a szél.Nevetett az ember is. Megmarkolta a lány karját, odahúzta maga mellé. Érezte, hogy remeg a gyönge teste.Azt mondta csendesen.-Nehogy elmaradj, hallod-e!