A Thibault család I-II. [antikvár]

Kevés híján száz esztendeje, hogy a lángeszű dolgozógép, Honoré de Balzac, újjongva közölte nővérével, legjobb barátjával nagyszerű ötletét: hogy már megírt és ezután irandó regényeit ciklusba foglalja. Ezzel az ötlettel új, diadalmas műfaj született meg. Mert a regényciklus más és több, mint bizonyos számú regény. A szó szoros értelmében új műfaj, amelyet új szükségletek teremtettek meg: mint ahogy a gőzmozdony is megszületett abban a pillanatban, amikor a társadalom életének alakulása szükségessé tette a gyors helyzetváltozás és áruszállítás lehetőségét. A regényciklus műfaját fel kellett találni: mert a regényhősnek, az egyéniségnek fontossága a romantika elmúltával csökkenni kezdett s helyette az érdeklődés középpontjába került egy másik főszereplő: a társadalom, a maga végtelen, formák közé alig szorítható bonyolultságával. A regényhős sorsa aztán sokféleképpen változott egy évszázad folyamán: a modern lélektan új mondanivalóinak tömegével egy ember benső fejlődése számára is szűknek érezte a regény kereteit: a környezet és az átöröklés tanulmányozói a családot, a nemzedékek sorát tették meg regényhőssé, aztán olyan idők jöttek, amikor megtanultuk, hogy magánügy nincs a világon, s az egyéni élet minden mozzanata összefügg mindnyájunk sorsával.Ezek az új felismerések mind módosítottak valamit a regényciklus felépítésének módján. Az irodalom történetének végtelenül érdekes és tanulságos szelete ennek az új műfajnak alakulása Balzactól Zolán, Galsworthyn, Romain Rollandon, Marcel Prouston, Jules Romainsen keresztül Roger Martin Du Gard-ig. Az irodalmi Nobel-díj, amely a Thibault-családot már befejező kötete előtt megkoszorúzta, annyit jelent, hogy a mai irodalomban ez a regényciklus ábrázolja legtökéletesebben a fejlődő egyéniség s a körülötte fejlődő társadalom kölcsönös viszonyát.