A meghívás [antikvár]

EGY Párizs, 1899 Mikor megérkeztem a Rue de Faubourg-Montmartre-on lévő kávéházba, a barátaimból álló díszes társaság már ott ült a teraszon, élénk beszélgetésbe merülve. Claude látott meg elsőként, és egyből odaintett nekem. Ekkor a többiek is odafordultak, hogy lássák, kire figyelt fel. Az örömteli arckifejezésük láttán világossá vált számomra, hogy Claude már elújságolta nekik a nagy hírt. - Hát itt van a mi nagy irodalmi szenzációnk! - kiáltott fel Nico-las. Nem cserélte át a festőköpenyét, mielőtt a kávéházba jött, így a ruhája és az arca csupa maszat volt a sárga és fekete festéktől. - Bemutatom önöknek Mademoiselle Emma Lacasse-t, a rejtélyes történetek írónőjét. Claude felállt, és megcsókolt. Jóképű volt a frissen borotvált arcával, sűrű, hullámos barna hajával, a kordbársony öltönyében. Bár francia volt, mégis egyfajta mediterrán érzékiség áradt belőle, mely csak fokozta a vonzerejét. Még ötévnyi együttlét után is képes volt megigézni az a sötétszürke szempár. - Remélem, nem bánod, hogy már meséltem nekik a novelládról, mielőtt neked adódott volna rá lehetőséged - mondta, és megszorította a kezemet. - Csak ez túl izgalmas hír ahhoz, hogy ne újságoljam el azonnal. - Ez reményt ad nekünk, hogy egy nap a mi hajónk is révbe ér -mondta Sophie, és arrébb húzódott, hogy egymás mellett ülhessünk Claude-dal. - Egyébként nagyon csinos vagy ma - tette hozzá, miközben a sötétkék ruhámra pillantott. - Üj? Megráztam a fejem. - Nem, viszont a gallért és a kézelőt kiegészítettem egy kis csipkével.