A legsötétebb hajnal [antikvár]

Előszó Charlotte Aki azt mondja, szavakkal nem lehet ölni, téved. Mi több, hazudik. A szavak sokszor a legsúlyosabb fegyverek, és mindennél erősebb érzelmeket váltanak ki a földi halandóból. - Ön várandós. Nem ezeket a szavakat akartam hallani, amikor elkezdtem az orvosi egyetemet. Igen, pontosan tudtam, hogy működik ez a szaporodásdolog, mégsem számítottam rá, hogy az egyéjszakás kalandom kiszakadt óvszerrel, ennek következtében pedig terhességgel végződik. - Fiú - mondta az orvos, amikor kilenc hónappal később a mellkasomra helyezte a magzatmázas kis emberpalántát. Nem mondhatnám, hogy az újszülött szavakkal kommunikált volna, az a hang mégis megváltoztatta az egész életemet. Ahogy belenéztem a szürkéskék szemébe, már nem csak egy nő voltam, aki gyereket szült. Attól a perctől kezdve anya lettem. Testestül. Lelkestül. Mindenestül. - Lucas - suttogtam, miközben a karjaimban tartottam a háromkilós fiamat, akiért életem végéig felelős vagyok. A zsigere-imben éreztem, hogy bármit megtennék érte. Csakhogy az évek során kénytelen voltam megtanulni, hogy nem befolyásolhatok mindent. - A fiának szívátültetésre lesz szüksége - mondta az orvos, amikor a kardiológusnál várakoztunk a sürgősségi osztályon. Abban