A Kristály-öböl bűbájosa [antikvár]

Bármibe fogadhatunk, jegyezte meg magában komoran Justine Hoffman, hogy kilencvenkilenc félresikerült szerelmi bűbáj után a századik sem fog az előzőknél jobb eredményt hozni. Rendben, feladom. Tudta, hogy sosem lesz szerelmes. Sosem érti meg, sosem tapasztalja meg azt a rejtélyes jelenséget, amely egybeforraszt két lelket. A szíve mélyén mindig is sejtette, hogy így lesz, de igyekezett ezerféle tennivalóval lekötni a figyelmét, nehogy foglalkoznia kelljen vele. Ezzel azonban az volt a gond, hogy előbb-utóbb kifogyott az elvégezni való feladatokból, és attól fogva egyedül arra a bizonyos dologra tudott gondolni, amit addig óriási erőfeszítések árán próbált kerülni. Ha hullócsillagot látott, ha elfújta a születésnapi tortán a gyertyákat, Justine mindig kívánt valamit. Pénzérmét dobott a szökőkutakba, és ráfújt a pitypang bolyhos fejére, hogy a magok apró, tollas ejtő-