A kanálosi ház [antikvár]

A m u 1 t ... és egy hervadt levélen ezt irva találtam . . . Le tudjuk-e írni a tegnap huszonnégy óráját, legalább azt, amely a miénk volt? Még azt sem. Hát még a másét. Le tudjuk-e írni a száz esztendőnek előtte lepergett időt, amely mind a másé volt? A mult ködéből elénk toppannak az élet vizét vesztett alakok. Talán kép is beszél arról, hogy milyen volt külsejük, írás is számolhat be jellemükről s több-kevesebb színes, vagy száraz leírásból megismerünk sorsukból, éle- tűkből néhány jellegzetesen döntő fontosságú eseményt. Ezekből összeállíthatjuk a hősök egész életét, de egyetlen huszonnégy órájukról, soha nem kapunk hiteles adatokat. A hősről tudjuk, hogy született, élt, küzdött, dolgozott és alkotott, szeretett és meghalt. Ez annyi, mint az anatómia tanítására kidolgozott csontváz, amely minden mai ember életének tudományos kerete. Ezt az üres vázat tölti ki a regény, a fantázia, ebbe helyez bele véredényrendszert, övezi hússal és tölti meg vérrel s ad hozzá mozgató erőt, életet. Minél maibb ez az elképzelés, minél emberibb, annál hihetőbb, minél több, magunkról példázott emberi gyarlóság gátjain csetlik, botlik hősünk, amíg eléri azt a polcot, ahonnan a hír viszi szét emlékét, annál közelebb jut hozzánk, annál jobban szeretjük, mert testvérünkké válik és megértjük.