A falu meg a város [antikvár]

AZ ÉN FALUM. Az én kis falum nagyon szerencsétlen egy község. Egy agyonhallgatott falu. Árviz el nem öntötte, tűzvész el nem pusztította, földrengés halomra nem döntötte s így nem volt miről emlegessék. Még csak ötlábú borjú se pillantotta ott meg a napvilágot, még száz esztendőre se tudta fölvinni egyetlen egy lakója se. Mind olyan dolgok, melyeknek a révén hiúbb és szerencsésebb faluk a hírlapokba és kalendáriumokba be szoktak jutni. Vakációk alatt, éveken keresztül kutattam magam is utána, hogy legalább XII. Károly svéd király, mikor hires lovaglását hazánkon keresztül megtette, nem töltött-e valamely házában egy éjszakát. Csak később jöttem rá, hogy az országban több falu, város dicsekszik ezzel, mint a hány éjszakát XII. Károly egyáltalán életében eltöltött. Kis ideig Napoleonban is biztam, hogy tán vívott egy csatát a mi falunk mellett is. Hiu remény. Egyszer történt, hogy a határunkban valami háboruféle volt: a szentimrei kanászok összeverekedtek az ivánfai bucsusokkal s akkor is kökényesdi embert vertek agyon, még pedig egy szüz Máriás zászló rudjával. Szép halál, de azért aligha üdvözült, mert a legnagyobb tolvaj volt a faluban, Kökényesden, s az orgazdákon kivül, a kik legfőbb támaszukat vesztették benne, senki se siratta meg őt. Ezt a nagy esetet is teljesen agyonhallgatták az ujságok...