A dán tartomány [antikvár]

Csarnokomban számtalan skáld dalolt már. Háborúkról és portyákról zendültek az énekek, lemészárolt ellenfeleimről és kioltott életekről. Egy vad i^úról, akinek őrjöngése vörösre festette a keresztény hajók fedélzetét, és két fivérről, akik vállt vállnak vetve szilárdan tartották a pajzsfalat. Bátor fiaimat magasztalják az énekek. Én pedig csak hallgatok. Ülök magas trónszékemben, és ahogy megelevenednek előttem fiatalkorom hőstettei, olyan érzésem támad, mintha nem is rólam énekelnének. Sok tél tavasszá zöldült már azóta, hogy dán harci fejszét forgattam a kezemben. Megöregedtem. Bajtársaim Ódin magas mennyezetű csarnokában várnak rám. A skáldok szavai gyakran túlságosan is szépek. Hízelgésből dalolnak. Ők nem látták, amit én láttam. A történeteket mások szájából hallották, akikhez ugyancsak hallomásból jutottak el a mesék. Olykor én magam is alig ismerem fel őket. Ezért hát írok. így talán jobban érti majd a múltat nemzetségem és más nemzetségek, más családok fiai olyan időkből, amelyeket egyedül a Mindenek Atyjának szeme látott. Hamarosan én leszek az utolsó a magamfajták közül, és ha nem jegyzem fel, kik voltunk és miért harcoltunk, életünk a feledés ködébe vész. Ma már minden nép a sápadt isten előtt hajbókol. Az összes király térde megrogyott a kereszt előtt. Pogánynak neveznek bennünket, és nevetnek hagyományainkon. De mit tudhatnak ők? Mit tudhatnak a kardokról és a vérontástól? Már születésük napján selyembe bugyolálták a testüket, és mindent, amit a világról hallottak, egy reszketeg hang regélt el nekik lágy lantjáték mellett. Még Knút is gyorsan elfelejtette, ki volt hajdanán. Gyermekeim és bajtársaim gyermekei! Nektek örökítem meg a történetünket. Mert értetek dobog a szívem, holott réges-rég meg kellett volna már állnia. Barátaim! Harcostársaim, akikkel együtt vészeltem át a bajokat! Jomsvikingek - testvéreim! Söpörjétek le a port a helyemről a Valhallában! Töltsetek nekem Heidrún mézsöréből! Hamarosan csatlakozom hozzátok.