A dán horda [antikvár]

Csarnokomra sötétség telepszik, csak a parázs pislákol a tűzgödörben. Az olajlámpások kialudtak. A kezem üres pergamenlapokon pihen, ráncosán és sebhelyesen, és várja, hogy jöjjenek a szavak arról, mi történt velem, bátyámmal, asszonyainkkal és a testünkből sarjadt utódokkal. A portyázásról fogok írni és arról, hogyan dúltuk fel az angol földeket. A hatalomról, amely után olyannyira sóvárogtam, és a birtokról, amelyet később megszereztem magamnak. Tekintetem a parázsba szúrt piszkavasra téved. Apám valaha azt mondta nekem, mi, férfiak olyanok vagyunk, mint a vas. Meg kell kala-pálódnunk, meg kell edződnünk. Különben gyengék maradunk, és a Valhallában gyengéknek nincs helye. Tudd meg, apám, hogy megedződtem. Tőrrel a nyakamon végignéztem, ahogy felkoncolnak téged. Néztem, ahogy arra kényszerítenek, indulj el, egyik lépést tetted a másik után, aztán kibuggyantak a beleid. Ma már tudom, hogy aznap nemcsak én néztelek, hanem Ódin is. Nekem csak az emlékek maradtak. És most közel vannak, nagyon közel. Miközben e szavakat írom, egyre élénkülnek bennem. Ha lehunyom a szemem, szinte hallom a hangjukat és a nevetésüket. Érzem a sör szagát. Olyan, mintha régi bajtársaim újra itt ülnének, a hosszúasztalok körül, és Sigrid is hozzám simulna, édes Sigridem És felállók, a magasba emelem a törzsfő kupáját, és megfogadom, hogy győzelmet aratunk Ethelred és csatlósai fölött. Földet szerzünk és dicsőséget. És barátaim harsányan helyeselnek. Amikor kinyitom a szemem, ismét csend van. Az éjszaka hidege átszűrődik a fal résein, és hirtelen szorongatni kezd a tudat, hogy én vagyok az utolsó. A hozzám hasonló férfiak egy másik kor szülöttei voltak. Ma már minden földön keresztény királyok uralkodnak. De még emlékszem. Nem felejtettem el. Akkoriban még senki sem merte kigúnyolni isteneinket, és félelemmel telve suttogták a nevünket. Ments meg bennünket a keleti pogányoktól! Ments meg a dán hordától!