A belső tó [antikvár]

Betették a hordágyat a mentőautóba. A gurulós lábak betoláskor automatikusan a barna műbőrhuzattal bevont szivacs alá csuklottak. Rögzültem a befogadóasztalhoz. Hideg volt, november végi állott hideg, a párás lehelet szürke, semmivé foszló ködfoltokat fecskendezett az utastérbe. A meleg testből kiáradó vízgőz láthatatlanná vált, mint a belém kúszó félelem. Leszíjaztak a bőrövekkel, becsukódott a duplaszárnyú ajtó. Behunytam a szemem, mélyeket lélegeztem. Az izmaim megfeszültek, A slusszkulcs lassan fordult el a gyújtáskapcsolóban, tompán berregett a motor. A kerekek alatt kavicsok roppantak, a húsos, kemény hóbogyók. Kikanyarodtunk a megyei kórház udvaráról. Nem láttam a várost, ahová reméltem, sosem térek vissza. A hátsó ablakokra ragasztott lógók, az Országos Mentőszolgálat felirattal ellátott, kék glóriába foglalt, hatágú kereszt előtt pálcán tekergőző kígyót, Aszklépioszt, a gyógyítás istenének szimbólumát ábrázoló zászlós emblémák eltakarták a kilátást. Az utcai lámpák fénye ritmikusan villant fel a padlón, a foltok lassan folytak szét, a tárgyak szaggatott mozogását nem érzékeltem. Megkérdeztem, milyen kereszt az ott, a matricán. Azt mondták, a Konstantin, a sürgősségi ellátás, a mentés hat alapvető követelményének jelképe, az élet csillaga. Felismerés, segélykérés, elsősegély, szállítás alatti kontroll, mentő- és végleges ellátás. A mentősök arcát sem láttam. A fekvőhelyzet gátolt a mozgásban, az ülések támlái a látómezőmbe furakodtak. Ennek örültem, régen bújócskázás közben mindig úgy tűntem el, hogy a játszótársaim közelében lapítottam, kihallgattam a beszélgetéseiket. A mentőben mégis kizártam minden külső ingert. Nem érdekeltek mások történetei, fel akartam oldódni a nihilben.