Gyilkosságok belső parancsra [antikvár]

Ebből a könyvből megtudhatja az olvasó, hogy egy emberben az indulatok hogyan vesznek el a végletekben. Hogyan lehet valaki maximálisan jó, akit szeretnek és tisztelnek, aki segítőkész, és a kezét nyújtja a rászorulóknak. Ugyanakkor hogyan lehet ugyanez az "ember" egy kíméletlen, könyörtelen, irgalmat nem ismerő, brutális teremtmény. Itt szándékosan nem az állat kifejezést használtam, mert ezzel sérteném a természet alkotta szépséget, amit egyébként csodálok. És arról az értelmetlen, brutális folyamatról, ami 1966. október 24-én kezdődött egy kis faluban, és 1995. január 27-én ért véget, amikor már öt emberen, családon nem lehet segíteni, ugyanakkor meg lehet előzni további értelmetlen gyilkosságsorozatot. Én úgy vállaltam a bűneimet, hogy nem volt ellenem még bizonyíték. Tudtam, hogy magam mögött felrúgok mindent; ez a feleség, gyerek, család, szabadság, ugyanakkor azt is tudtam, hogy már nem lettek volna határok, már nem számít, hogy kit, mivel és hogyan és hol. Én vállaltam egy világ megvetését, haragját és büntetését, akármi legyen is az, mert csak enyhébb lehet, mint amit én adnék magamnak. Mert az "ember"-nek a legnagyobb büntetés a lelkével való szembesülése. Ha ezekkel a sorokkal csak egyetlen "Balogh"-ot is sikerül eltéríteni vagy meggyőzni a célja ellen, már megérte feladnom és kiadnom magam. Soha senkit nem okoltam azért, amit tettem, de mindenki, aki érintkezett velem, részese annak, ami bennem kialakult és amivé váltam. Akár pozitív, akár negatív irányban. Egy ember egyéniségét gyermekkorában lehet kialakítani. Itt is ez történt.