Disszidálásom kalandjai [antikvár]

A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig fiatalok százai hagyták el Magyarországot kalandos körülmények között. Voltak, akik a Bécsbe menő Orient Express WC-jében bújtak el, mások Jugoszláviából úszták át a tengerszorost az olaszországi Triesztbe. Néhányan a Fertő-tó nádasain próbálkoztak. Én a Jugoszláviából Ausztriába vezető út mellett döntöttem. Persze ott az Alpok hegyláncain keresztül vezetett az úttalan út. A disszidálás akkoriban bűnténynek számított, de mi - pár százan, vagy talán pár ezren - mindent megpróbáltunk, hogy az áhitott Nyugatra kijussunk. Volt, akinek sikerült, és volt, akit elfogtak a határőrök. Azok közül, akiknek sikerült, sokan éveket töltöttek az ausztriai Traiskircheni táborban vagy a hirhedt olaszországi Cápuában. Aztán mindenki eltűnt valamerre a nagyvilágba - Amerikába, Kanadába, Dél-Afrikába, Ausztráliába. Mindannyiunkat más cél vezérelt, más terveink voltak. Csak egy dolog volt közös bennünk - hogy mi voltunk az Elveszett Generáció. Mi már nem tartoztunk az 56-os disszidensek nagy táborába. Rólunk már sehol sem beszéltek. Mi már csak úgy voltunk a világban, valamerre. Naplóm a disszidálásom utáni első hat évről szól, jöhettem vissza Magyarországra. A könyv nemcsak rólam szól, hanem rajtam keresztül egy szeletet ad arról, milyen volt a disszidensek élete, és milyen volt a fiatalok élete a hetvenes években Nyugat-Európában és Amerikában.