Zsuzsa Párisban [antikvár]

Részlet a könyvből: - De apukám, igazán nem tehetek róla, hogy ostoba vagyok! - mondta Zsuzsa remegő hangon. - Nem vagy ostoba, az én lányom nem lehet ostoba! - kiáltotta a tanár úr haragosan. - Ha már fiút nem adott az Isten, akiből méltó utódot nevelhetnék magamnak, neked kötelességed pótolni a hiányt, amennyire egy lánytól telik! - De mikor nem tudom! - Zsuzsa már a könnyeit nyelegette. - Nem akarod! Pedig tudod, hogy ez minden vágyam, örömem, ezért taníttattalak a legjobb intézetben, ezért tartottam melletted a legdrágább nevelőnőket. - Hiába, - vágott közbe Zsuzsa félig sírva, félig nevetve. - A legkitűnőbb nevelők sem tudtak semmi tudományt a fejembe verni és a Borzas kutyám bizonyosan hamarabb megtanulta a latin verseket, mint én! Az intézetben Butinak hívtak, a barátnőim ma is így szólítanak és bele kell nyugodnod apukám, hogy csak a kézimunkából volt megérdemelt kitűnőm! A többit „a híres Martos professzor úr" leánya kapta az édes, aranyos, tudós apukája érdemeiért! És ez eleinte nagyon jól is eseti mert borzasztó büszke voltam reád, apu!