Tavaszodik [antikvár]

Részlet: A MELLÉNYES RUHA Dénes tudta, hogy a ruháról beszélnek, az ő ruhájáról. Azt mondja Mari nénje: - Minket szégyenít ezzel a foszlott réklivel, összevissza foltozott nadrággal. Ráfelel a sógora, akit úgy szokott szólítani, Gyuri báttya: - Inget is vettem néki nemrég . . . Két éve téli sapkát Az talán semmi, hogy hatodik éve kosztoltatom? Megint a nénje: - Arra nem gondolsz, hogy a fele házrész az övé? - Harapjon le belőle, vagy adjon el a tetejéről annyi cserepet, hogy mellényes ruhát vehessen az árán. - Beszélj, Gyuri, amit akarsz, amennyit csak akarsz, húsvétra mégis újba öltöztetem. A sovány arcú, kese bajuszú ember akkor vette észre a gyereket: - Ne tátsd a szádat, jobb, ha hazaviszed Demeter Gábor talpalt csizmáját! Négy pengő jár érte, mondd meg nekik, hogy vadonatúj bőrt szegeltem reá, sarkaltam is, bélését megvarrtam . . . Nem úgy, mint szokás, nem a kezébe adta azt a megtalpalt lábbelit, hanem a küszöbre dobta: „Kapd fel, fuss vele . . ." Mit szóljon? Szólhat az, aki tizenkét éves múlt, de már szemére hánydálják, hogy kegyelemkenyeret eszik? Hóna alatt a csizma, megy, megy a tavaszi utcán, nem fütyürész, mint más gyerekféle szokott, fűzfavesszővel se suttyogtat, kutyát meg nem dobál, macskát, madarat nem ijesztget, csak banduká!, mint a nagyon öregek szoktak, ha terő nyomja a vállukat. 5