Sziénai föld [antikvár]

Tiberiu Voican ifjúsága keserves volt; tízéves korában megrúgta a ló, attól kezdve nem dolgozhatott. El kellett hagynia a közüzemeket; beiratkozott az iskolába. Az osztályban, amelyet Klinger nyári vendéglőjének asztalaival és székeivel rendeztek be, jól érezte magát; a fekete, potrohos vaskályhában folyton égett a tűz, a fehér tiszta falak nyugalmat árasztottak. Merev lába miatt nem játszhatott a többiekkel; azok pedig kerülték. Idővel Tiberiu Voican megszokta a magányt; órákat töltött a járdaszéli sárga köveken, nézte, hogyan folyik a szennyvíz az árokban. Több hónapi gondolkodás után arra a következtetésre jutott, hogy a kisvárosban nincs más, csak szegénység és iszap. A szegénységet nem szerette, így hát az iszappal foglalkozott: összegyúrta, házakat készített belőle, azután kutyát, zsemlyét, golyót. Egy napon a szomszéd rátaposott a kész figurákra, és Voican, mérgében, elkészítette agyagból a szomszéd arcmását. - Te, ez Sitaru, a kancsi - mondották az emberek, és ő örült, hogy az agyag hasonlít Sitaruhoz. Vasárnap a pap közölte a szószékből a hívekkel, hogy a kis Voicant megszállta a gonosz: faragott képeket csinál. Szülei, hogy szabaduljanak a kisváros szájától, elküldték egy ingyenes internátusba, az osztrák-magyar birodalom másik végébe, a szlovákiai Vihnie-be.