Sötét örökség [antikvár]

A VÉRZÉS NEM ÁLLT EL. , , i u í T . i Í T Vörös vörös, vörös a kezemen, patakokban folyt lefele, a csuklóm horzsolásait, az ujjízületeim varas sebeit kerülgette. Víz folyt a csapból, olyan forró, hogy beparasodott tőle a tükör, a víznek halvány rózsaszínre kellett volna fakítania a vért, majd víztisztára. De egyszerűen nem állt el. A bőrömre alvadt vér újra nedves lett, rozsdapirosról émelyítő vörösre változott. Sekély, kígyózó medrekben folyt a mosdókagylóba, a csatorna alig tudta mind elnyelni. A kis szoba sötétsége rám telepedett, látásom perifériája apró, tollpiheszerű sávban homályosodott el. Csak a száraz vérpelyheket nézem a porcelánban; olyanok, mint a kiszóródott tealevelek. Siess, adtam ki a parancsot. A hívás. Hívnod kell. El kell jutnod a telefonhoz. A térdem megroggyant, a világ élesen megbillent. Félig hajoltam, félig zuhantam a mosdó peremére, sikerült megmarkolnom a sima felületet. A szerelék, ami a falhoz rögzítette, megreccsent a hirtelen megnövekedett súlytól, és figyelmeztetően megnyikordult. Siess, siess, siess Egyenként húztam meg a blúzom azon részeit, ahol a vér bőrömhöz tapasztotta az anyagot, és igyekeztem nem fuldokolni, bár attól féltem, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magamat. A csövek megremegtek a falban, az éles hang egyre közelebb jott, ritmusossá vált, egyre gyorsabbá, az utolsó dörej erősen megrazta a mosdókagylót. ^ mosdópult tetején kutattam, kerestem valamit, amibe felfoghattam a maradék meleg vizet.