Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Utolsó év az intézetben.
Az intézet, vöröstéglás falaival és csúcsívesen kiképzett homlokzatával nagyon szép helyen terült el. Sárgakavicsos udvarán szabályos növésű fák sorakoztak, az előkert csupa virág volt és az udvaron túl, jól gondozott konyhakert övezte körül a külön frontra épített betegépületet, a kis házi kórházat.
Az intézet körül még a fák is kínos rendben sorakoztak, még véletlenül sem volt egyik-másik között nagyobb távolság, és a padok mértanilag kiszámított helyen gyökereztek a földbe, elmozdíthatatlanul. Annál nagyobb ellentétet nyújtott az intézet mellett elterülő grófi kastély vadregényes parkja, amelyet csak egyszerű léckerítés választott el az intézet udvarától. A hatalmas fák átbókoltak és aki odaszorította arcát a korhadt lécek nyílásaihoz, az ellátott egészen a kastélyig, hallhatta a vadászkutyák csaholását és a grófnő papagályának élesen rikoltó hangját. Az álmodozó, mindenben titkot sejtő fiatal lányok részére a szórakozás egy neme volt, hogy átkíváncsiskodjanak a parkba, ahol furcsán és magánosan élt a vénkisasszony-grófnő. Természetesen a felügyelő tanárnő ezt szigorúan tiltotta és az álldogálókat elparancsolta a kerítés mellől.
De a szeptemberi érkezés első napja kivétel volt. Az otthonukból visszaszállingózó lányok ezen az egy napon még nem éreztek olyan szigorú felügyeletet, szabadon járkálhattak a termekben, hogy holmijukat elrakhassák, s ha készen voltak, lesiettek a lépcsőn az udvarra, labdával vagy diabolóval. A jó barátnők nyári élményeiket mesélték egymásnak, s aki még barátnő híján magánosan lézengett, az odaállt a tilosnak ítélt léckerítés mellé és szomjas szemmel átnézegetett a gondozatlan, gyönyörű parkba.