Levelek haza [antikvár]

ELOSZO Nagy, bordó Opel állt meg 1977 nyarán a házunk előtt. Nem volt afféle csodakocsi: öregecske, ütött-kopott, de tágas, külföldi rendszámú autó. Szőke, rövid hajú fiatalasszony szállt ki a volán mögül, és becsöngetett hozzánk. Először bosszúság futott át rajtam, mert nem vártam vendéget, és nem tűnt ismerősnek a mosolygós arc. Három gyerek mellett a lakásunk mindig rendetlenebb a kelleténél, amúgy is szűkösen laktunk, habár nem szűkösebben, mint mások. Letettem, ami a kezemben volt, és kimentem a kapuhoz. A laza, nyugati divat szerint öltözött hölgy a nevemen szólított, igaz, kérdő hangsúllyal. Kinyitottam a kaput, és be akartam tessékelni, amikor a vállamra tette a kezét. Egy másodpercig egész közelről néztünk egymás arcába, aztán váratlanul a nyakamba borult, és sírva-nevetve kérdezte: - Hát nem ismersz meg? Én azonnal megismertelek! A hangja belém nyilallt, a sírásra torzult arc is olyan ismerős volt: hirtelen megjelent előttem egy kerek, fehér kislányarc, szorosan befont, vastag szőke copfok, nagy, világoskék szemek. - Gabi? Verthellyi Gabi - kiáltottam föl én is, közel a síráshoz. Első felindulásunk csillapodtával leültünk a konyhában a régimódi konyhaszékekre - éppen főztem, amikor a csengő megszólalt -, és Gabi könnyeivel küszködve igyekezett minél pontosabb válaszokat adni kérdéseimre. Keresgélnie kellett a szavakat, a hangsúlya is kicsit idegen volt - hiába, régóta külföldön él.