Az írisz emlékei [antikvár]

A rettegés tájból belém mélyesztette mérgező vaskarmait. Lassan, ráérősen perzselt fel belülről, mintha minden percét ki akarná élvezni szenvedésemnek. Pupillám kitágult a rémülettől, amint cipőtalpának kopogása egyre közelebbről és közelebbről érkezett. Hiába akartam elmenekülni, mindig utolért, és ez az alkalom sem volt kivétel. Csak egy dologra tudtam gondolni: a menekülésre. Szívem azt súgta, van még lehetőségem a túlélésre, de ahhoz minél gyorsabban ki kellett jutnom a teremből. A fojtogató füst minden oxigént kiszorított belőlem, befészkelte magát a tüdőmbe. A testem sajgott, verejtékben úszó bőröm mocskos volt a rátapadt por-és hamukeveréktől. Botladozva kerültem ki a tűzben lángoló gerendákat. Egyik bizonytalan lépést tettem a másik után. A perzselő hőségben éppen észrevettem az oltalmat jelentő vaskos kaput, amikor valami leszakadt a falról. Az ütést még idejében elkerültem, esetienül vetődtem oldalra. Levegő után kapkodva pillantottam fel. A falon szüleim vászon arcképe lógott, a félig elégett festményről mosolyogtak rám. Pompázatos ruhájuk és büszke tekintetük egyáltalán nem illett valódi természetükhöz. 7