A vöröstorony kincse [antikvár]

ELSŐ FEJEZET A RÁKÓCZI-LÁDIKA L Amikor az első kiáltás hallatán Eke Mihály kiugrott a viskó ajtaja elé, lenn a piactéren, ahol a Fő utca az alsó sorba torkollt, már égnek csapott valamelyik zsúpfedél lángja. Hátborzongató volt az a kiáltás, olyan emberé, mint akit éppen lándzsával vagy szuronnyal nyársalnak fel. S a nyomában vijjogó asszonyi jajveszékelés, gyerekek sikongása, állatok bőgése, nyerítése, bégetése, visítása és katonák vad, részeg ordítozása harsant fel az alkonyatban. Miska az ólak felől szaladt apja után az útfélre. - Édesapám! Édesapám! Már megint?! Mert alig múlt hete, hogy a parasztfölkelés leverésére küldött hadak legalja, a rácokból és gyülevész magyarokból toborzott lovas nép: Mihályi Pál Deák labanc kolonellus'huszárezrede már lecsapott egyszer Tarcalra, hogy felprédálja a néhány száz lakosú mezővárost. Megtorlás címén persze, minthogy a tarcali szőlőkapások vagy tizennyolc nap előtt, Tokaji Ferenc kuruc hadnagy első hívására mind odahagyták a robotot, s valahányan csak voltak, felesküdtek a számkivetésben várakozó Thököly Imre kuruc fejedelem lobogójára. Azazhogy mégsem valamennyien. Mert íme, itthon maradt Eke Mihály is, aki most ott állt ajtaja előtt, s a lehajló útra kémlelt, honnét e pillanatban bukkantak fel az első menekülők : Öreg Kapás Márton az idősebbik leányával s a hajadon unokájával, aki - no nézd csak - majd egészen pőre! - Fusson, aki tud! - zihálta Öreg Kapás, ahogy elfulladó lélegzetétől csak tellett. - Harácsolják a holmit, hajtják a barmot, vetkeztetik a fehérnépet! - Gyújtják a házat! - kiáltotta a nyomukban futó Szila János. Egyre több halálra riadt menekülő rohant el Eke Mihály előtt.