A Végtelen Történet [antikvár]

Ez a felirat egy Icis üzlet üvegajtaján állt, de így, természetesen, csak akkor volt olvasható, ha az ember a homályos helyiség belsejéből az üvegen át az utca felé nézett. Kinn szürke, hideg novemberi reggel volt, és ömlött az eső. A cseppek végigszaladtak az üvegen és a kacskaringós betűkön. Mást nem lehetett látni az ablakon keresztül, mint egy esőfoltos falat az utca másik oldalán. Egyszerre csak feltépték az ajtót, de oly hevesen, hogy a felette lógó rézharangocskák fürtje izgatottan kezdett csilingelni, s jó időbe telt, míg megnyugodott. A lárma okozója egy kis kövér, tíz-tizenegy év körüli fiú volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott az arcába, átázott kabátja csöpögött az esőtől, a vállán átvetett szíjon iskolatáskát visek. Kicsit sápadt volt, levegő után kapkodott, de előbbi sietségével ellentétben ügy állt a nyitott ajtóban, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Hosszú, keskeny, hátrafelé homályba vesző helyiség nyílt előtte. A falak mentén mennyezetig érő könyvespolcok, dugig a legkülönbözőbb alakú és nagyságú könyvekkel. A padlón nagy fóliánsokból álló rakások tornyosultak, néhány asztalon bőrbe kötött, gerincükön aranyosan csillogó, kisebb könyvek hevertek halomban. A helyiség túlsó végében, embermagasságú könyvfal mögött, lámpa világított. Fényében időnként egy-egy füstkarika szállt fel, egyre nagyobb lett és feljebb érve, szétoszlott a homályban. Olyan volt, mint az indiánok jeladásai, melyekkel egyik hegyről a másikra üzennek. Nyilván ült ott valaki, s valóban, a könyvfal mögül egyszerre csak nyers hang ütötte meg a fiú fülét: