Kánaáni történetek [antikvár]

Vádló, elkeseredett hangon mondja az öregember: - Ferenc Jóska alatt kisiskolás koromban azt tanultuk, hogy ez a mi szülőföldünk, a Délvidék, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Valóban azzá válhatott volna. De hol van? Oda jutottunk, hogy nincs mit enni! A kilencvenhárom éves Szőlősi Vince mondja ezt, s amit mond, akár ítélet is lehet a szülőföldről, meg arról a századról, amellyel egyidős. A szülőföldről, a valóban Kánaánnak teremtett Bácskáról, Bánátról, Szerémségről elmondhatnák ugyanezt ennek a könyvnek a szereplői is; életük leírásával, vallomásukkal többet tesznek ennél: maradandó emléket állítanak az arany rónaságon termett, általuk megtermelt betevő falatért való küzdelmükről. Mind az öt önéletírót, vallomástevőt személyesen ismertem, rajtuk kívül még ezer és ezer hasonló sorsú társukat. Negyven éven át voltam terepjáró újságíró, állandóan Bácska, Bánát, Szerémség és Baranya falvait jártam, volt alkalmam megismerkedni nemcsak az itt élő emberekkel, hanem a helyszínnel is, az ígéret földjével, a Kánaánnal, amely mind a mai napig nem tudott Európa éléskamrájává válni. Nem önhibájából, rajta kívül álló okokból. Amint rajta kívül álló okokból a huszadik század végén lakosságának jó része koldusbotra jutott. Mert igazat mondott a fönt idézett öregember: egyre több embernek nincs meg a betevő falatja Európa legjobb termőföldjén. Az itt közreadott önéletírásokkal természetesen nem ennek az alátámasztása a célunk. Közölni őket akkor is érdemes volna, ha már réges-rég feledésbe merült a szociális nyomor, a nincstelenség. Hiszen mindegyik szerző, vallomástevő közös vonása, törekvése: "kilábolni a nagy szegénységből". A maguk módján mindnyájan ennek a küzdelemnek állítanak emléket. Ezek a néhány elemit végzett emberek bámulatos tömörséggel, lényegre törően, minden szavukkal, mondatukkal a kopár valóságra támaszkodva írták meg "életük történetét". Hiszen nem is támaszkodhattak másra - mondjuk, szépírói fogásokra -, csak a saját megélt, megszenvedett életükre. Életük alkonyán miért fogtak tollat, miért kívánták elmondani "küzdelmes életüket"? Nem is mindegyik kívánta, némelyiküket úgy kellett nógatni, biztatni. Fontos, hogy ilyképpen is nyomot hagytak maguk után. A szövegek megmunkálásánál alulírott arra törekedett, hogy ezeket kissé kisimítva, minden szavukban önmagukra és a saját munkájukra ismerjenek a szerzők. Tehát hogy néminemű elmaradhatatlan beavatkozás után is teljesen azonosak maradjanak.