A rettenetes, a csodálatos [antikvár]

Az, hogy az élményeinket kategorizáljuk, már önmagában szemtelenség. Hálásnak kellene lennünk, hogy egyáltalán van élményünk. Mindegy, hogy az rettenetes-e vagy csodálatos. Az univerzumban minden csak úgy van, és nincs rettenetes, nincs csodálatos. Az ember az, aki alapvetően egocentrikus, és elkezdi osztályozni az élményeit. Valahogy úgy, hogy vannak élmények, amiket akar, és vannak élmények, amiket nem akar. Hát, kit érdekel, hogy az ember mit akar? A bolygókat és a galaxisokat egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit akar. Ami van, az van. A legtöbb emberen, akik terápiába jönnek hozzám, nagyon hamar észreveszem, hogy gyűlölik a valóságot. Valami mást akarnak, mint ami van. Ez teljesen reménytelen. Ha már itt vagyok, miért ne érdekelne engem, pontosan mi van? Honnan jön az a gondolat, hogy ha itt van előttem egy fal, és nem lehet erre menni, én mégis pont erre akarok menni? Fejjel nekiszaladok a falnak, megütöm magam, fáj, véres lesz az arcom, és káromkodok, hogy miért nem lehet átmenni ezen a falon. A világmindenségben senkit nem érdekel a miért.