Krisztus és az ifjú [antikvár]

A VILÁG VILÁGOSSÁGA. Égbenyúló hegy csúcsán állok egy májusi pirkadó hajnalon. Mögöttem még sötét az éjszaka, de a keleti ormok lassan már viágosodni kezdenek. Egyre erősbödő bíborfény pirosítja a hegylánc csúcsait... majd hirtelen, mint örvendező óriás, felbukik a láthatáron a fényes napkorong s fönséges pompájával örömtüzet gyújt az egész vidéken... És a madarak trillába kezdenek, és az erdő félénk őzikéje felemeli fejét, és a lekonyult fejű virágok a Napra tárják kelyheiket, és minden megújul, megfiatalodik, minden a Nap felé, a fénylő, melegítő, éltető Nap felé nyújtogatja fejét... A sötét éjszakában évezredekig tapogató emberiség fölött 1900 évvel ezelőtt fölkelt a fénylő, melegítő, éltető Nap, megszületett a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ő »a világ világossága«, aki megvilágosít minden e világra jövő embert. Világosságunk tanításával s példájával, tanításával, mert hiszen azt mondták Róla hallgatói, hogy »soha ember így még nem szólott«, és példájával, mert nemcsak Ő maga merte megkérdezni gyűlölőit, hogy »ki fedd meg engem közületek a bűnről«, hanem a római helytartó is, ki Őt halálra ítélte, így nyilatkozott felőle: »Semmi vétket sem találok ebben az emberben.* /Lukács 23, 4./.