Ars Neurologiae [antikvár]

Előszó Régiesen szólva, idegorvos vagyok. Bármit tanultam vagy csináltam ezen kívül, a világlátásomat a foglalkozásom határozta meg. Ha egy orvos más szaktudományok területére lép és ezekben téved, túloz vagy egyszerűen csak pontatlan, akkor illetéktelen behatolónak tartják. Nemcsak az érintett tudományok képviselői, hanem saját céhtársai is kritizálják, és ha nagyokat téved, akkor elhallgatják vagy kizárják. Mielőtt nekiálltam a könyvnek, olyan - főként nyomtatott - irodalmi forrásokat kerestem föl, amelyek közel estek a szakmámhoz. Az olvasás elragadott, és nehéz volt a témákhoz visszakerülni. Hűséges könyveimből évtizedeken át tanultam ugyan, de a határokon kívül eső dolgokat elhanyagoltam, a használható ismeretek kedvéért. Egy részük elhomályosult, újratanulni már nem tudom, de a gyűjtés közben minden nap megleptek csodák. Az orvosi-biológiai tudományok és a szellemtudományok (mint az esztétika és a filozófia) között a viszony aszimmetriás. A filozófusok sokszor hivatkoznak az orvostudományra, és sokat merítenek belőle, mert szükségük van az ember anyagi és szellemi lényének ismeretére. Hivatkozásaikban sokkal kevesebbet tévednek, mint az orvosok vagy biológusok, akik ügyetlenül nyúlnak a filozófiához, mert azt nem tanulták. Azt gondolom, ha tanulták volna, akkor a magabiztosságuk odalenne, és még gyakrabban botorkálnának a saját területükön mint ahogy az én botorkálásomra is fény derülhet. Néhány fejezetben részleteket ismétlek korábbi írásaimból a neurológia „nehéz" témaköreiből. Magam mentségére azokat is idézem, akik hasonló kísérletre vállalkoztak, és ugyanúgy tartottak az olvasóiktól, mint én. Az érdeklődő olvasó a források bőséges jegyzékét a fejezetek után megtalálja. Tanártársaim és az előttük járó tanárok munkáit olvasva rájöttem, hogy sokan, kivétel nélkül idősebb korukban, érzik szükségét annak, hogy magasabbról tekintsenek korábbi tetteikre, amelyek az emberi agy öregedése során felfénylenek az emlékezetükben. Példájukon gazdagodva megtapasztaltam, hogy az írás