Rheumás betegek Indometacin kezelése [antikvár]

Részlet a füzetből:A rheumás betegek gyógyításának történetén végigtekintve, kezdettől fogva a legfontosabb szerepet a gyulladásgátló gyógyszerek játszották. A klasszikus salicyl és amidazophen, valamint arany therapia mellett forradalmi jelentőségű volt a corticosteroidok alkalmazása [1]. A kezdeti, drámainak nevezhető eredmények után csakhamar a nem kívánatos mellékhatások is jelentkeztek. Ez vezette a kutatókat arra, hogy újabb hatásos, de kisebb veszélyekkel járó gyógyszerek után kutassanak. Stenzl 1949-ben fedezte fel a phenylbutazont (Butazolidin), amely tulajdonképpen az amidazophen oldószere volt, de sajnos ez a gyógyszer is számos nem kívánatos mellékhatással rendelkezett. Page 1951-ben a Mepacrinnel tett megfigyelése [2] indította el a chloroquin származékok (Amodiaquin, Arralen, Delagil, Nivaquin, Resochin stb.) hosszú sorát, amelyek sokáig, mint steroid-mentes kis toxicitású vegyületek eredményesen voltak alkalmazhatók C vitaminnal kiegészítve [3] a rheumás kórképek kezelésében. Ezeket a gyógyszereket klinikai alkalmazhatóságuk szerint első- és másodrendű gyulladásgátlókra lehet felosztani. Elsőrendű gyulladásgátlók, melyek a gyulladás kórtani történéseit több ponton befolyásolják, másodrendűek, amelyek csak rheumás kórképekben hatásosak. Elsőrendű gyulladásgátlók csoportjába a cortison származékok, a salicyl, az amidazophen, a phenylbutazon és az indometacin, másodrendűek közé az antimaláriás szerek és az aranykészítmények tartoznak [13].