A felső légutak betegségei [antikvár]

Az orvostudomány folyamatos specializálódása, a fül-orr-gégészet korszerű fejlődése, kapcsolatainak jelentősége az egyéb szaktudományágakhoz (bel- és ideggyógyászat, sebészet, szemészet stb.), és az, hogy e szaktudomány ismerete a nem szakorvos számára is mindinkább kötelező, adott létjogosultságot e munka megírásának. A betegségek felismerésének alapja változatlanul mindenkor a klinikum, illetve annak régi négy pillére: az inspectio, palpatio, percussio és auscultatio. Az ezekre épülő megállapításokat még ma is csak kiegészítik vagy megerősítik a laboratóriumi-, rtg- és egyéb vizsgálatokból kapott leletek. A gyakorlott orvos a hozzá forduló betegről úgyszólván percek alatt kialakít egy bizonyos első benyomást (életkor, alkat, testtartás, arckifejezés, rendszerbetegségek stb.). Ezenfelül azonban - hogy csak kirívó példákat említsek - a felső-alsó légútszűkületet elárulja az in- vagy expiratorikus stridor. A peritonsillaris phlegmone a jellegzetes "dünnyögés"-ről, a recurrens hűdés az "üres" a choana-táji elváltozások a "retronasalis" hangról, az otosclerotikus halk beszédéről, a heveny labírinthitis a beteg mozdulatlan oldalfekévséről úgyszólván azonnal felismerhető. Ha ezt kiegészítjük a leggondosabb,a lehetőleg minden szóba jöhető correlatív, illetve alapbetegségre, az egyéni és családi adatokra kiterjedő kórelőzménnyel, az már az esetek jelentékeny részében megszabja a kórisme kutatásának helyes irányát.