Élettörténet a társadalomtudományokban [antikvár]

Előszó A szöveggyűjtemény célja a nyolcvanas évek elején „újra" felfedezett élettörténeti módszer oktatásához segédanyagot nyújtani a társadalomtudományokat tanulók számára. A válogatás a témával kapcsolatos episztemológiai és módszertani felfogásaiba és azok gyakorlati alkalmazásaiba nyújt bepillantást. A kötet rendezése közben egyre világosabbá vált, hogy a diákokat leginkább az érdekli, hogy hogyan kell feldolgozni az élettörténeteket, személyes dokumentumokat. Tiszteletben tartva ezt az igényt, egyfelől igyekeztem a gyakorlatban könnyen hasznosítható anyagokat összegyűjteni, másfelől nem tekinthettem el a felhasználás hátterét képező elméleti és módszertani megfontolások -legalábbis részbeni- bemutatásától. Tapasztalatból tudom, hogy csak az a kutató merészkedik a személyes dokumentumok, élettőrténetek felhasználásához, aki meggyőződött a módszer előnyei és mással nem helyettesíthető volta mellett annak korlátairól is. Ennek belátásához nem nélkülözhetjük az élettörténettel kapcsolatos elméleti alapismereteket, mint ahogyan autót sem vezethetünk eredményesen a közlekedés elveinek ismerete nélkül. A kötet címe az „Élettörténet a társadalomtudományokban" a szerkesztő azon véleményét tükrözi, mely szerint az élettörténeti módszer használata interdiszciplináris jellegű. A nyolcvanas években az élettörténet új hullámát a történészek, a filozófusok, a nyelvészek, a pszichológusok és a szociológusok egy része nálunk is nagy érdeklődéssel fogadta, remélve tőle az egyoldalú pozitivista társadalomtudomány hegemóniájának megtörését. Noha a módszerrel kapcsolatos túlzott elvárások nem teljesültek, mégis nagy lépésnek tekinthető, hogy mára -hazai körökben is- egyfajta közmegegyezés alakult ki az élettörténet, a személyes dokumentumok értelmezésében. Érdekes kettősséget figyelhetünk meg a kötetben szereplő tanulmányok végigolvasásakor. Láthatóvá válik egyfelől, hogy az élettörténettel kapcsolatos episztemológiai megfontolások inkább összekötik, mintsem szétválasztják a különböző tudományterületek kutatóit. Ez a benyomásunk erősödhet meg például az emlékezet, az elbeszélés, a történelem, a személyes dokumentumok fogalmának értelmezésekor. Másfelől viszont az is világosan kirajzolódik, hogy a különböző társadalomtudományi diszciplínák képviselői a módszerben rejlő gyakorlati lehetőségeket saját tudományterületük identitás-őrzésére is jól hasznosítják. Az a kutató, aki már legalább egyszer az élettörténetek feldolgozására adta a fejét, jól tudja, hogy nem kerülhető meg a „megőrizve vagy megváltoztatva" dilemmája. Mindenkinek válaszolnia kell önmaga számára arra a kérdésre, hogy az élettőrténetek adottságait szem előtt tartva hogyan dolgozhatja fel az anyagokat „szociológusként", „pszichológusként", „néprajzkutatóként", „történészként" stb. Adottak tehát I ¦ I .i I .1