Régi magyarországi faszobrok [antikvár]

Nagy múltra visszatekintő és tisztes hagyományú az a művészi gyakorlat, amely az időnként különösen kedvelt, egyszerű, vagy merészen megformált faszobrokat alkotta. De nem az övé a legelső hely a szobrászati mesterségek között. Időrendben a csont előzte meg a fát, nemességi rangsorban pedig a járvány és a bronz járt az élen. A fa nem az előkelők, a művészetnek új irányokat szabó lánglelkű alkotók vagy ínyenc élvezők igényeinek kielégítésére szolgált. A nagy mesterek tehetsége ellentállbb, keményebb anyaggal kívánt megküzdeni, vagy az idő múlását jobban bíró fémben akart gondolatának maradandó formát adni. Sokak számára pedig az egyszerű fa túl szerény volt, még akkor is, ha később pompás aranyréteggel vonták be. Széles társadalmi rétegek voltak a faszobrászat pártfogó megrendelői; nagyobb közösségbe, céhekbe tömörült mesteremberek az alkotói. A műfaj első, klasszikus virágzása hazánkban is a gótika idejére esik. Ez az a kor, amelyben a királyi vagy főpapi udvarok és a nemesi réteg mellett a művészetpártolás vonatán is egyre jelentősebb tényező az erősödő, vagyonosodó iparos és kereskedő polgárság. Városai templomait a fokozódó gazdagság révén - és részben annak bizonyságául - tudatos becsvággyal díszíti egyesek hivalkodó adománya, vagy szerényebb képességűeknek vallásos társulatok keretében gyűjtött adakozása. Így természetes, hogy a gótikus szobrászat nálunk is a kereskedő és iparos városok övezetében a legvirágzóbb; azokon a helyeken, amelyek nem főpapi, királyi, vagy földesúri székhelynek köszönhették létüket, hanem önerejükből fejlődtek. Ezeket külső hatalom legfeljebb jogaik, kiváltságaik biztosításával támogatta. Ez esetben a hatalmas pártfogó ízlése nem szabott irányt a művészet fejlődésének, hanem a polgári közösség igényei tükröződnek a város templomának minden művészi termékén.