Bővebb ismertető
A színházművészet elmélete és értékelése az elmúlt évszázadok folyamán lassan fejlődött ki. Bár a színházművészet valamilyen formában már a primitív kultúrák idejétől fogva alkotó tényezője volt az emberiség szellemi életének; a színháznak, mint önálló művészetnek elmélete egészen a legújabb időkig nem emelkedett tudományos fokra. A görög filozófusok és római szépírók a drámát vagy filozófiai rendszerükbe illesztették és általános elvi jelentőségű megállapításokat tettek annak esztétikai hatásáról, esetleg állampolitikai hasznosságáról, - vagy felépítésének elsősorban irodalmi szabályait állapították meg. Ez a helyzet nem változott a következő évszázadokban sem. A tizenhetedik századtól kezdve a színházelmélet pozitív kritika alakjában jelent meg. Ez a kritika magában foglalta a színházzal kapcsolatos összes kérdéseket, kiválóbb elmék a napi jelentőségből néha a multat is mérlegelő, a jövőbe is látó, nemcsak a jelent bíráló színházelméletté emelték. E kritika legfőbb hibája az volt, hogy tulajdonképen mindig két részletkérdést tárgyalt: vagy a darabot bírálta és pedig elsősorban irodalmi szempontból, vagy a színészek játékát boncolta. A bírálat ez utóbbi része nagyon ritkán, talán csak Lessingnél, tudott a napi ízlésen felülemelkedni. Nem akadt azonban olyan ember, aki a színházat művészi egység elérésére alkalmas eszköznek tekintette volna.