Szinetár - Önéletrajz-szerűség és egyebek [antikvár]

[lOSlII Éveken keresztül győzködtük, hogy írja meg. Nagyon sokat gondolkodtam, miből jön az ellenkezése. Hiszen sosem félt tőle, hogy a gondolatai ne érdekelnének másokat, attól vajon miért tart, hogy a történeteire nem kíváncsiak? Vagy talán csak sok mindenre nem jó emlékezni? Közben meg mégis muszáj. Hogy a jó megmaradjon, a rossz meg ne történhessen meg többet. Tavaly valamikor egy étteremben ültünk az egész családdal a városban, és ebéd közben szóba került a gyerekkora. Néha szokott róla mesélni, főleg a számára érdekes vagy szép emlékeket. De aznap valamiért elmesélte, merre is húzták haza Nagymamámmal (akit én Papamaminak hívtam) háború után azt a pár megmaradt bútorukat, amik a gettóba is elkísérték őket, és amik most itt állnak a szobájában, emlékeztetve az Édesanyjára és a két nagynénjére, akik nevelték, és akiket mindennél jobban szeretett gyerekként. Aztán autóba ültünk, és végigjártuk az utat. Elmentünk a házhoz is, ahol éltek. Sosem jártam ott előtte. Hátborzongató volt állni a már beépített gangon, és felidézni azt a sok történetet, amit hallgattam tőle a harmincas-negyvenes évek Budapestjéről. És elképzelni azt a kis Mikikét, aki rövidnadrágban járt udvarolni, mert büszke volt a csinos lábaira. Láttam a nagynénjeit. Dórikát és Veruskát, akikről a nevemet kaptam, és akikkel sosem találkoztam, mert nem érték meg a boldog öregkort. És mégis ismerem őket a történeteiből, az emlékeiből. Mert csodásan tud mesélni.