Irás egy emberről, aki mindenképpen boldog akar lenni [antikvár]

Drága barátom,Elolvastam ezt a rakás gépírást, amit avval adott ide, hogy legyek szives belenézni... biz én azt véges végig olvastam. Most aztán igazán bajos volna valami takaros, tekintélyes írói előszót adnom.meglepett és magamba szállott alázatos olvasó vagyok.De szép dolog az, amit Maga művelt. De jóságos szép.Megázott a szívem könnyel, míg ezt a hűséges meleg mémoirt olvastam.És megtörülközött tiszta mosollyal a szívem.És kifújta a szél, mint az arcot, a szívemet.Bravo Gellért Lajos!Ezt a könyvet mintha penna, tinta, papiros megkerülésével egyenesen a Maga fullatag, rezgeteg, álmatag hangja mesélte volna nekem. Az a saját egyetlen hangja, akit úgy szeretek hallgatni; az a hang, aki fellegeket ömleszt és vízeséseket zuhint, elszöktetett erdei virágokkal... Zokogás és kacaj hídjai alatt menekül az a hang, az áhitatos művésznek, a vergődő idealistának, az ártatlan vidám gyermeknek a hangja.Patent igaz az az élet, Gellért Lajos, akit Maga kiád e könyvben. Ilyen az, ó de jól ismerem az ízét. S ez a háború, jaj... Láttam. Ez az.Én még ilyen jóravaló, ilyen eredeti vallomást erről a háborúról nem kaptam. Igazán.Van ennek értelme, mondja, gyötrődve s repesve kipakolni az igazságot?A lelkünket kitenni. Van ennek valami célja a világon?Nem az ábránd virágos sírkertjébe fullad oda mindenünk?Nem... mi úgy tudjuk, hogy ez a legfelsőbb szolgálat, ugye? Földi játszópajtásainknak az avizót megadni, orientálni ez idegen földre kitett férfiakat, üdvösségöket akarni az embereknek, akikre felesküdtünk.Köszönöm Gellért Lajos.Tisztelem, csókolom.Szép Ernő