Ide figyeljenek emberek!/Hogyan lettem humoralista? [antikvár]

ELŐ- VAGY UTÓSZÓFÉLE. „Paródia: gör.-lat. 1. irodalmi vagy zenei alkotásnak modorosságait, belső következetlenségeit felnagyító és kigúnyoló, tréfás utánzása vagy utánzata; 2. a valódinak gúnyt, nevetést vagy bosszúságot fakasztó torzképe, hitvány utánzata; 3. komoly dolgok kigúnyol és, nevetségessé tétele." (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, 1973.) Hogy mikor is bukkant fel először honunkban a paródia kifejezés? És a tudós Szótár mottóként idézett értelmezési lehetőségei közül melyiknek a közegében? Őszintén megvallom, hogy nem tudom, de talán nem is lehet azt már pontosan kinyomozni. Mindenesetre már jóval Karinthy Frigyesnek — Kosztolányi Dezső kifejezésével — ,,egy egész kritikai üteget pótló" I g y írtok ti előtt is olyan csodálatos irodalmi paródiák születtek, mint amilyen — például — az Arany Jánosé Lisznyai Kálmánról, és a Lisznyai fitogtatóan egyszerűsödő modorának lemeztelenítésén keresztül a Petőfi lelkét a Petőfi-formákból kiölő ,,petőfieskedés"-ről. Bizonyos értelemben maga Lisznyai is paródiákat írt, ő azonban olyanokat, amelyeket az Idegen szavak és kifejezések szótára a 2. pont szerint értelmez. Arany ily módon a paródia paródiáját alkotta meg, mint ahogyan aztán Karinthy is, amikor, például, Szabolcska Mihályt - a haladásellenes, művészetellenes és nem utolsósorban Petőfi-ellenes Petőfi Társaság dísztagját - úgy ,,utánozta", hogy bebizonyította: milyen további zsákutcákon át haladt „előre", fél évszázad alatt, a „petőfies-kedés". Egy lángész egyszerűségéből, forradalmi népiségéből ,,Költőcske Mihály" ajkán már a bambaság nyílt dicsérete, nyárspolgári közhelyek apoteózisa lett.