Húshangok [antikvár]

A játékos figyeli a bábukat. Úgy tűnhet, neki is vannak vágyai, de azokat csak bábjai működtetésével teljesíti be. Ő maga tökéletes, a bábuk sorsa is rajta múlik. A minden - amit tud, nyilvánvaló és állandóan jelen levő. Nem akar semmit, hiszen nem kell döntenie, mindig minden egy időben a rendelkezésére áll. Mégis játszik. Kivel? A bábukkal. Kihasználja az előnyeit, kipróbál minden kombinációt, pusztít és teremt, újra és újra játssza ugyanazokat a játszmákat újabb és újabb bábukkal. Néha úgy tűnik, mindig más eredménnyel, máskor pedig szüntelen ismétlésnek hat a végtelen játék. Időről időre újabb és újabb ötleteket és eszközöket ad a bábuknak, hogy azok próbára tehessék képességeiket, melyekkel felruházta ólcet. Gondosan kiosztja a szerepeket, a jelmezeket és minden kelléket, ami a játékhoz kell. Azután a bábuk megfelelő felkészülés után bekapcsolódnak a játékba, és teljesítik a nekik szánt küldetést, mialatt újabb bábuk készülnek föl, hogy felválthassák a leszerepelt bábukat. Eképpen a játék állandó és folyamatos, a játékos mindig nyerésben van, de mintha nem volna elégedett, folyton újrakezdi. A bábuk figyelnek. Figyelnek, amire képességeik megengedik, egymásra, a játék részleteire, önmaguk tükröződéseire. Próbálnak összerakni valamiféle képet arról, amit az adott pillanatban képesek felfogni. Ezért aztán végtelen számú kép jön létre. Van bábu, aki a játékost fürkészi, van, aki a játék menetének lényegét véli felismerni, de mind konokul gyűjti megfigyelései eredményeit. Ki-ki vérmérséklete szerint tálalja, számol be arról, amire jutott, szépen, szelíden, erőszakosan és durván, megengedve, esetleg kizárólagosan. Minden változat érvényes, a játék Én is figyelek, játszani szeretnék én is. Olyan bábu vagyok, aki azt hiszi, hogy néha olyasvalamit lát, amit csak kevesen, vagy legalább úgy, ahogy csak néhányan, és tán a többieknek lehet szüksége arra, hogy én is mutassak valamit a játék során. Muszáj, hogy így legyen, hiszen ezt a szerepet kaptam - vagy azt, hogy azt higgyem, hogy ezt a szerepet kaptam. Mindegy. Fákó Árpád 11/ ii' mv 1', I. V .1 .Ví- m I 'mI "M ii'i í ' i K, 'hi&iy í F E L V E D N L A Könyveket csináltunk együtt - négyen túl vagyunk, talán lesz is még néhány. Én írok, ő formába önti. Ma sem értem, hogyan tudtunk az első pillanattól kezdve tökéletesen együttműködni. Leültünk a számítógép elé, és ment minden. Közben öntötte rám a zenéket - néhány órás ismeretség után tévedhetetlenül eltalálva az ízlésemet. Aztán persze sok minden kiderült. A pincében dobfelszerelést, sőt, egy kisebb stúdiót mutatott. Hoppá! Az is hamar világossá vált, hogy olyan emberrel találkoztam, aki talán megcsinálja azt, amiről sokan csak álmodnak. Egyszer, régen, hallottam valakiről, aki rengeteget dolgozott, sok-sok pénzt keresett, és közben azzal feküdt le minden este, hogy egyszer, ha majd biztosította magának a halálig tartó megélhetést, abbahagyja a kemény munkát, és beváltja gyermekkori álmát: ólomkatonákat fog önteni, kifesti őket, és híres csatákat elevenít meg nyugodt otthona derűs falai között. Árpi valami hasonlóra készült. Megtudtam tőle, hogy hajdanán, a nyolcvanas években a budapesti alternatív művészélet ifjú titánjaként tündökölt, de utána másfél évtizedre az alkalmazott grafika kevésbé magasztos, de annál jövedelmezőbb világában merült el. Ám mára elérkezettnek látta az időt, hogy újra felvegye az elejtett szálat. Azt gondoltam: ez tetszik. A munkától lopott percekben, órákban, napokban dobolt, gitározott, zenélt, fényképezett és festett - felkészült az opus magnumra.