Magyar grafikus művészet [antikvár]

A grafikus a közhiedelem szerint a képzőművészetek másodosztályú polgára. A legtöbb ember szemében az egyszínű rajzból hiányzik a szórakoztató elem. Nem érzi, hogy az öncélú vonal és forma mögött gyakran nagyobb a színgazdagság, mint a legtarkább képen. Befejezetlen képnek érzi a grafikát, mely csak a szakembert érdekelheti. Mily tévedés! Mennyivel kevesebb alkalma van a grafikusnak elrejteni mondanivalóinak esetleges silányságát, mint a festőnek. Nincs izgalmasabb látvány, mint egy nagy festő rajzait nézni. Az alkotás lázának első hevületében született rajzok gyakran gazdagabban tárják fel a művész egyéniségét, mint méteres vásznak. Pedig ez még nem is grafika! A grafika ott kezdődik, ahol a forma önmagáért való szépsége érvényesül. Tehát nem vázlat. Nem alap, amelyre a művész festői mondanivalóit fogja felépíteni, hanem befejezett egység, melyből sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. Még akkor sem, ha az egész csak pár vonalból áll. Japán tusrajzokon érzi az ember néha azt a megdöbbentő monumentalitást, amely néhány látszólag odavetett vonalból kiárad. Minden jó grafikai mű a művészi bölcseségnek gazdag és érett gyümölcse. Különösképpen igazolódik ez, ha az eredeti rézkarc vagy fametszet nehézkes technikájára gondolunk. Az úgynevezett hideg tű egyetlen vonala sem távolítható el a lemezről.