Halmitól Debrecenig New Yorkon és Quaenbeyan-en át [antikvár]

Halmi - Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - mondtam a telefonba. Szeretnék beszélni József Atyával - Mindörökké! Tessék, én vagyok - hangzott a vonal túlsó végéről. - József Atya! Közös barátunk, Márió adta meg a telefonszámot - Igen, igen, tessék parancsolni, mivel szolgálhatok? - Eg)> ugocsai román szerzetes felől szeretnék érdeklődni, aki a negyvenes évek vége felé jelentkezett Bikszádon - ez az Avasban van. Szatmárnémeti környékén. Édesanyám ott találkozott vele, épp akkor jelentkezett a bazilita szerzetesrendnél, hogy beváltsa gyermekkori fogadalmát, amit a Szűzanyának tett. - Tessék ellátogatni hozzánk, a monostorba, szívesen látjuk és megpróbálok segíteni. Ugyanis Long Islandon van egy szeretetotthonunk, lehetséges, hogy megtaláljuk azt, akit Ön keres. Sok szeretettel várjuk. Ez a telefonbeszélgetés New York és a New Jersey-i máriapócsi bazilita rendház, illetve monostor között zajlott le, egy zimankós, téli este. - Holnap megyek Matawanba, New Jersey-be, a monostorba - rebesgettem örömömben. Mire Anna anyóshangon odavetette: - Nem éppen turisztikázni való idő van, mitől olyan sürgős ez most? Én viszont úgy éreztem, mennem kell, nem várhatok tavaszig. Az ágyamban forgolódtam, nem fogott az álom. Láttam a négyéves kisfiút, aki nagydarab zsíros kenyérrel kiszabadulhatott, igen, ki a kentésen kívülre. A házunk mellett egy üres telek állt, utána a román postás lakott. Az utcánk foghíjas volt, amolyan új település, a neve: Vásártér utca, a város szélén. Lakói magyar családok mellett egy ruszin, egy zsidó, három román. Mi magyarok sem voltunk túlságosan sokan. Rajtunk kívül egy hivatalnok család, és a tőszomszédunkban egy vasutas család. Szemák bácsitól irigyeltem a hosszúnyelü, kis, fekete gumikarikákkal megrakott kalapácsot, amivel kopogtatta a vasúti szerelvények kerekeit. Szemák bácsiékkal szemben laktak egy nagyon hosszú házban a sokgyermekes Szabadosék, ők ruszinok voltak. Szabados bácsi egy hórihorgas égirneszelö volt, Szabados néni pedig úgy nézett ki, mint egy hízott kacsa kiskacsáitól körülvéve. A hosszú ház másik végében egy zsidó család lakott, mögöttük a tanító igazgató, szemben velük egy másik román család. Kurtyán nénitől zengett az utca, ugyanis, amikor küldte a kis unokáját az üzletbe, végigrikácsolta az utcát: „Ezt, meg ezt el ne felejtsd, megértetted?" És végeérhetetlenül krákogott, míg csak látta a kis unokát eltűnni az utca végében, az állami iskola mögött. A román postás kisfia vezette a lovat kantárjánál fogva. A házunk elé értek, amikor zsíros kenyeremet Mancika kezébe nyomtam. - Na, most figyelj! - mondtam izgatottan, a kis szomszéd lánynak. A többire már nem emlékszem. A körzeti orvos asztalán ébredtem a jódtinktúraszúrós, csípős erejét éreztem a homlokomon. Apám Aradon „koncsentrás" volt, amolyan behívott katona. A huszároknál szolgált, de magyar lévén nem adtak fegyvert a kezébe. A lovakkal sem kellett bíbelődnie, az ezredes diófa ebédlőjét szabta, gyalulta, politúrozta. Erős érzés lett úrrá rajta, hogy neki haza kell mennie, valami történhetett a kisfiával. Jelentkezett a felettesénél kihallgatásra és kapott 48 órás eltávozást. Édesanyám elbeszéléséből tudtam meg, hogy megrúgott a ló, az, amelyiket a postás kisfia vezetett. A 12 éves kisfiú az esettől annyira megijedt, hogy térdre esett és elkezdett könyörögni a Szűzanyának, tartsa meg életben ezt a szomszéd kisfiút. Zokogás közben imát rebegett és fennhangon fogadalmat tett a Boldogságos Szűzanyának, ha felnő, életét a Jóistennek szánja és szerzetes lesz Bikszádon. A történelem lapjait sebesen lapozgatta a Nagy Rendező. 1940 őszén Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Halmi akkor is a határ peremén feküdt, akár manapság. A különbség csak az, hogy akkor a kisváros apraja nagyja kint éljenzett a főutcán, ki így, ki úgy. Míg a felszabadult magyarok éljenezték a hortísta katonákat és vitéz Nagybányai Horthy Miklóst, addig az ottmaradt románok a hatalmas, éljenző kórusban „Éhen a magyar"-t szövegelték. 1