Észt grafikák [antikvár]

1972-ben a Velencei Biennálén az észt grafikusok képviselték a Szovjetúniót. Ez a tény önmagáért beszél. Nemcsak azt jelenti, hogy az észt művészetben a sokszorosított grafika áll a vezető helyen, hanem azt is, hogy a Szovjetúnióban is megkülönböztetett figyelmet szentelnek értékeiknek. Hiszen sem más köztársaságok összművészeti tevékenysége, sem egyedi alkotóutak nem előzték meg, jóllehet mindkettő magas színvonala nemzetközileg is elismert. S ami még fokozottan emeli jelentőségét: nem egy alkotóról, hanem egy több generációt átfogó művészeti tevékenységről van szó. A mai észt grafikusok idősebb generációja (Hoidre, Keerend, Luhtein, Okas, Soans, Torn, Tönisson, Tolli) még annak az első észt grafikus nemzedéknek a közvetlen hírneve. Ez a műfaj felszabadulás utáni történetének szempontjából azért fontos, mert egyrészt rajtuk keresztül kötődtek az észt képzőművészet meghatározó egyéniségeihez: Ants Laikmaa-hoz és Kristjan Raud-hoz, akik közül az utóbbi már a század első éveiben is legalább olyan mértékben tekinthető festőnek, mint grafikusnak. Másrészt azért, mert ez a pallasos művésznemzedék a történelem viharos napjaiba széthullott: némelyek közülük hazát cseréltek, mások a háborúk, az ellenállás során veszítették életüket. Csak néhányan élték meg közülük saját hazájukban a háború végét, ám tekintélyük, tudásuk, művészi egyéniségük garancia volt arra, hogy elődeik, társaik művészi örökségét átmenekítsék, tovább adják.