Torockói népművészet [antikvár]

BEVEZETÉS „Nincs egy tája Erdélynek, melyről többet írtak s a festészek több képet alkottak volna, mint ez" - vallja már 1854-ben, bizonyára Barabás Miklós és Szathmári Pap Károly metszeteire és írásaira is gondolva, Torockó és torockói nép című cikkében Kőváry László. S azóta is, immár másfél százada, nagy múltú gyalogos, lóhátas, kerékpáros és autós honismereti turistaságunk egyik mágnesként vonzó célpontja a közszájon és napisajtóban kivételes gyakorisággal emlegetett Torockó. Annál feltűnőbb viszont, hogy minden „csodálatraméltósága" ellenére népismereti kutatók nyomával Orbán Balázs (1871,1873) kivételével, előtte is, utána is alig találkozunk Torockón. Jankó János (1893) torockói „anyagának" nagy részét a geológus Pávai Vajna Elek bányamérnök Torockó bányászatát és kohászatát ismertető (1869) kéziratának közlése alkotja. A magyar nép művészete című művében Malonyay Dezső is csupán a II. kötet (1909) végén szorít helyet a szecesszió jeles művésze, Körösfői Kriesch Aladár torockói akvarelljeinek és rajzainak, jórészt közismert dolgok és általánosságok lelkes előadásának kíséretében. Csekély kárpótlás e téren Thoroczkay-Thurinszky Pál egyoldalas rajzos adatközlése (1912) a torockói lakóházról. Ilyenformán Torockó és népe - nemzedékeken át való körülajnározása dacára - a tudományos népismeret tekintetében fehér pont maradt. E felismerés késztetett mindjárt a háborút követően egyes akkori fiatal kutatókat Torockó sajátos népéletének és valóban kivételes népművészeti hagyományainak közelebbi tanulmányozására. Az 1947-ben múzeumi tárgygyűjtéssel kezdődő munka a következő években már három, öt, majd még két önként csatlakozó szakembernek a torockói népéletet tükröző népművészet mind több „műfajára" kiterjedő kutatómunkájává terebélyesedett. így állott össze nyers formában már az 50-es évek végére, majd a Kriterion Könyvkiadó biztatására mostani végleges formájában Torockó népművészetét a maga széles színskálájában bemutató könyvünk. Minden nép, de ennek bármely kis csoportja is a hagyományos népi műveltség olyan színképét hordozza, amely sajátossága révén figyelemre méltó. Az egykori bányászközség, Torockó, a sok tekintetben hozzáidomult földműves faluval, Torockószentgyörggyel a legkisebb, de ugyanakkor jellegzetes vonásai folytán néprajzi vizsgálatra nagyon is érdemes néprajzi csoportjaink közé tartozik. Kolozsvártól alig 50, Tordától és Nagyenyedtől meg éppen csupán 20-20 km-re fekszik, az Aranyos kis mellékvölgyében, az Érchegység peremén, Aranyosszék végső faluja, Várfalva szomszédságában, a Székelykő sziklabérce tövében. Torockó esetében világosan kitűnik, hogy a termelés, a foglalkozás mennyire elsőrendű meghatározója az életmódnak, a társadalmi viszonyoknak és életnek s ezeken át az egész sajátos helyi kultúrának. A „két kő közt" (a Székelykő és Ordaskő között) települt Torockó határa mezőgazdálkodásra alkalmatlan; a lakosságot eltartó alapfoglalkozás - amely a település létre-