Acélsodrony 2. [antikvár]

Az Acélsodrony második kötetében nemcsak a kezdő évszámok változnak 6-osról 7-esre, de minden közelebb van már hozzánk. Azt is mondhatnám, „átnyúló" érvénnyel. Csak kapásból: nincs nap, hogy ne hallanánk az iráni iszlám rendszerről vagy épp Afganisztánról. Netán arról, hogy mikor is esett bele Magyarország jóvátehetetlenül az adósságcsapdába. De említhetném a hajdani, izmosodó lengyel ellenzéket is, amelynek az akkor még nem látott frakciói mind a mai napig vívják csatájukat - ezúttal nem a rendszerrel, hanem önmagukkal. A hetvenes években szoktuk meg, hogy mindig, minden érdekes, amit máig alkotó nagy filmművészek (például Lucas, Spielberg vagy épp Polanski, Jancsó, Wajda) csinálnak. Akkoriban lettünk rabjai a televíziónak, igaz, magyar kiadásban egy egészen másnak, mint ma. Az ott - a saját korában, a maga helyén - a nívó volt, csupa nagybetűvel (Vitray, A Hét, Századok). De azokban az években rádiót hallgatni is egészen más volt, mint korábban (Szilágyi, Ötödik sebesség, Rádiókabaré). Erről a korról a mai középnemzedéknek már eleven emlékei vannak. A hatvanas éveket egyfajta patina vonja be, egy csomó elfeledett illúzió. Akkor még nem rontottak ránk olyan jelenségek, amelyeket ma világválságnak hívunk. Egy évtizedre rá már igen. A vietnami háborút sokan Amerika „leghosszabb háborújának" gondolták, holott hol van az már az afganisztánitól. Szerzőként a hetvenes évek krónikájának írásakor több bizsergést éreztem, mint az előző kötetnél. Innen valamiképp minden „szólongat", ahogyan, felteszem, generációm más tagjait is. Ezzel a gondolattal ajánlom az Acélsodrony - A 70-es évek című könyvemet azoknak, akik túljutottak már a hatvanas éveken, és most testközelibb élményekre vágynak. Ajánlom továbbá azoknak, akikben a hetvenes évek történéseit olvasva felébred a kíváncsiság: mi volt előtte? És: mi lesz utána? (Amit ugyancsak megírok.) Egyszóval ez a kötet kicsit kedvcsináló is - múlthoz, jövőhöz.