Vivőfrekvenciás berendezések II. [antikvár]

Távközlő rendszerek létesítésének egyik legköltségesebb része a vezetéképítés, ami emellett nagy nyersanyagfogyasztással is jár. Ezért igen régi az a törekvés, hogy ugyanazt a vezetéket egyidejűleg több jel átvitelére használják fel. A fantomképzés és a szimultán kapcsolás csak igen korlátozott lehetőségeket nyújt a vezetékek többszörös kihasználására. Már a múlt század végén felvetődött az a gondolat, hogy ugyanazon a vezetéken egyidejűleg több jel vihető át, ha az egyes jelek átvitelére különböző frekvenciákat használunk. A gondolat megvalósítását csak a rádiótechnika fejlődése tette lehetővé, és az első vivőfrekvenciás berendezések a 20-as években kerültek üzembe. Ezek légvezetékeken működtek. A távkábelek vivőfrekvenciás kihasználása csak később kezdődhetett meg, amikor a mindinkább növekvő távolságok áthidalásakor, nagyobb terjedési sebességek elérése végett, áttértek a könnyű terhelésű pupinkábelek építésére is. Az addig használt nehéz terhelésű kábelek kis határfrekvenciája vivőfrekvenciás beszéd átvitelt nem tett lehetővé. A könnyebb terhelés nemcsak a, terjedési sebességet növelte meg, hanem a pupinkábelek határfrekvenciáját is és így e kábelek alkalmassá váltak - bár csekély számú - vivőfrekvenciás távbeszélő összeköttetés létesítésére is. Így az ún. L-rendszerű pupinkábel 7,5 kHz határfrekvenciája 1, az S-rendszerű 21 kHz határfrekvenciája pedig 3 vivőfrekvenciás beszédátvitelt engedett meg.