Tükörterem flamingóknak [antikvár]

ELŐSZÓ Noha közel száz éve, az első világháború lezárását követő időktől kezdve értelmezik az úgynevezett „határon túli magyar irodalmak" kategóriáját és kapcsolatrendszereiket, még sincs olyan elgondolás, amely az ezekre jellemző kulturális működés leírását célozná. Az irány többnyire fordított: egy másfajta viszonyrendszer értelmezésére született elméletet szokás a magyar nyelvű irodalmak hálózatára szabni, több-ke-vesebb sikerrel. Ugyanakkor a legtöbb esetben még az olyan, nehezen alkalmazható gondolatrendszerek kínálta szempontokat sem elemezték végig, mint amilyeneket a határon túli irodalmakkal kapcsolatban előszeretettel emlegetett posztkoloniális elmélet kínál. Ez a tanulmánykötet, amely mindeközben elsősorban a magyar vajdasági irodalomra fókuszál, ilyenfajta hiányosságokat igyekszik valamelyest pótolni. A posztkoloniális elmélet a gyarmatosító nagyhatalmak és a gyarmatosítottak közötti kulturális viszonyt írja le. Ez a tényszerű megállapítás is egyértelműen rávilágít, milyen torzításhoz vezet, ha ezt mindenféle finomítás és magyarázat nélkül a magyar nyelvű irodalmi kultúrák kapcsolataira vetítjük. Az úgynevezett „határon túli magyar irodalmak" senki által nem gyarmatosítottak. Ugyanakkor a posztkoloniális elmélet egyik kulcsfogalma érdekes irányba terelheti a vizsgálódást. „[Homi K.] Bhabha a posztkoloniális diszkurzus [ ] összetevőjeként a mimikrit (utánzást) emeli ki [ ]: a mimikus (mimic) ember az angolul iskolázott indiai, akiben a gyarmatosító saját groteszk képmását látja. [ ] [A]z utánzás tehát egyaránt feltételezi a hatalom meglétét és/ vagy annak megrendülését; a mimikri tehát egyszerre vágyott és félt."' ' Szamosi Gertrúd, A posztkolonialitás. Helikon, 1996/4,426.