Holtágsirató [antikvár]

A költészet eltékozlása Hajdan nem egyé volt: mindenkié. Igen, a költészet hajdan nem egyé volt, mindenkié, akit a mezőn talált a reggel, aki kaszával járt a rendek ellen, aki megmerítette a csordakút vizét, aki rovással számlálta jószágait, aki vásznat szőtt, képet írt, s faragott asztalt meg koporsót, szépen, mívesen. Hajdan nem egyé volt, mindenkié, aki meséink őrzője volt, aki vígságban, búban énekre fakadt, aki kilenc sírról szedett kilenc rend füvet, aki időt jósolt a madarak szavából, aki nem puszta könnyel siratta halottját, de nagy fennszóval, ékes nyelvezettel, aki először mondta: ezerjófií és gímharaszt és varjútövis és árvacsalán és aranyvesszö és vérehulló fecskefü. Hajdan nem egyé volt, mindenkié. Most már csak néhány árva költő ismétli újra meg újra megátalkodottan, mint tücsök a gazban, hogy sótalan, közömbös tölteléke időnk réseinek az a pár szó, amit még tudunk. És ahogy tudjuk, ahogyan mondjuk, az már csak gipszből öntött mása a hajdani bronzveretnek. „A föld magánya a sivatag, s akár az, éppolyan meddő az ember magánya is." (Pablo Nenida) így van. De mindennél rosszabb, átkosabb a költészet magánya. Mert a költészet magánya a lélek sivataga, abban pedig benne foglahatik minden eltékozolt erőnk, minden elherdáh kincsünk, minden elfelejtett szavunk, minden el nem mondott mesénk, minden fel nem ismert értékünk, minden elvesztett méltóságunk. í . ¦, í > . I' I , ,' ¦ ' ' l' ' ' ' ! , i f- ' 1 ! HsHt* C *** W'A'rM